A Volvo személygépkocsik formavilága az 1940-es évektől először az amerikai (PV 444), majd később az olasz tervezők által diktált formákat követték (P1800). Az igazi svéd autó karosszéria a 140-essel jelent meg 1966-ban. Ezzel teremtette meg a gyártó a saját „VOLVO arculatát”. A 144-es a gömbölyű formavilágú Amazon utódjaként jelent meg, a gyár az ígéretét – robusztus forma, hosszú élettartam és megbízhatóság – maradéktalanul be tudta tartani. A Jan Wilsgaard által tervezett sokadik karosszéria konzervatív, de mégis modern vonalvezetésű, alatta a P1800-asban és az amazonban már jól bevált motor- és erőátviteli rendszert építették be (a 75 vagy 95 lóerős B18, majd a B20-as). A piac jól reagált, csak a 144-esből az életciklusa végéig, 1974-ig 523 808 darabot adtak el. A szaksajtó a tesztek után kiemelte és dícsérte a tágas utasteret, a biztonságot és a jó általános összeszerelési minőséget. A gyártó a 144-es megjelenése és felfuttatása után vezette be a kétajtós 142-est, aztán a 145-ös kombi következett 1968-ban.
Az első sorozat harmadik oldalsó ablaka kétrészes volt a szellőztetés biztosítása miatt, ezt később elhagyták. Taxiként, lapkiadó társaságok terjesztőautóiként nagyon kelendőek voltak, mivel a nagy és szabályos rakfelület társult a jó kilátással és a biztonsággal. Az autó nagyméretű kerekei és a nagy önsúly miatt megbízható téli autónak bizonyult, ezért a jól bevált méreteket és arányokat a későbbi 200-700-900-asoknál is megőrizték. A futómű kialakításakor a gyár a klasszikus autóépítési elvet követte, elől kettős keresztlengőkarok spirálrugóval, lengéscsillapítókkal, hátul merev híd, a fékrendszer azonban már kétkörös, tárcsafék, elől hűtött, hátul a tárcsafékekbe integrált kézi-dob-fékkel. A méltán népszerű kombiból 268 327 darab készült.
A gyár utolsó nagymotoros (ez alatt a hathengeres erőforrásokat értjük!) autói a nagy csőrös orrú PV60-as és a taxiként használt PV 831/832 voltak. Utána több évtizedes szünet következett, az összes újabb típus négyhengeres erőforrással szerelt lett. Ezt törte meg a 164-es, amelyet 1968-ban jelent meg. A hathengeres erőforrása tulajdonképpen az atombiztos B20-as hathengeres változata volt, a motor jelentős nyomatéktartaléka kényelmes utazóautóvá tette a típust, ugyanis nagy tömege miatt (1 880 kg!) sportos gyorsulást nem lehetett elvárni az autótól. A 144-es karosszériáját több ponton megerősítették, az orrészt jelentősen megnyújtották, hogy elférjen a méretes hathengeres motor. Először karburátorral szerelték, ekkor 130 lóerőt tudott, a befecskendezős változatok már 175 lovasok voltak! A nagy menetteljesítmény természetesen nagy fogyasztással is társult, de akik ezt a típust vásárolták, a magas üzemanyagszámlákat is ki tudták fizetni. Az autó orr részét a kis sorozatban gyártott P1900-as orráról mintázták.
A típus a gyártás során fűtött első üléseket, elektromos ablakemelőket, légkondicionálót, elektromos napfénytetőt, fűtött hátsó szélvédőt is kapott, lásd az 1974-es gyári prospektust! A korabeli „Car and Driver” amerikai autósmagazin 1969-ben előtesztelte a típust és találó megállapítást tett, miszerint a 164-est olyan orvosok, fogászok, ügyvédek fogják vásárolni, akik valami mást szeretnének. A típus korabeli reklámszüvege szerint „A luxusautó, ami megmutatja, hogy több is van, mint pénzed.” Az első hosszított és magasított Volvo mentőautó is ebből a típusból készült. A140-esek gyártásának beszüntetése után még egy évig gyártották a 164-est, 146 008 darab készült gyártása 1975-ös beszüntetéséig. A 264-es egyenesági leszármazottjai a hathengeres, a 264-es, a 760-as, a 960/S90-es és az S80-as.
A B 18-as erőforráshoz egy négyfokozatú manuális sebességváltót csatlakoztattak (overdrive kímélő ötödik is volt), de volt természetesen háromfokozatú automata változat is. A B20-as erőforrás mellett ennek a 164-esbe épített hathengeres változatát kell még kiemelni, amely már befecskendezőrendszerrel szerelve 175 lóerőt teljesített!
A B 20-as motor már élénkebbé tette az autót, legendás megbízhatósága közismert volt már. A motor sima egytorkú vagy dupla Stromberg karburátoros és befecskendezős változatban is készült. A kétajtós 142 GT „deluxe” változatát alig egy évig gyártották, egy az egyben megkapta a P1800-as 135 lóerős befecskendezős motorját; minden idők egyik legjobb Volvo modelljének tartják a rajongók. Az alap kétajtós 142-esből 413 006 autó készült.
Az első és hátsó biztonsági cellák, ütközőzónák közötti megerősített középső „biztonsági utascella-tér” egyszerű és funkcionális. A 164-es műszerfala párnázott volt és fabetétes, a biztonsági kormányoszlop ütközéskor a gyengített részen elhajlott, így megóvta a vezetőt. Az üzemanyagtartályt amennyire lehetett, eltávolították a hátsó ütközőzónából, egészen a hátsó híd mögé került. A fejtámlás ülések formatervezése, kényelme kiemelkedő volt. Természetesen hárompontos biztonsági övekkel szereltek a típusok.
- Volvo Cars US Owners Manual
- Egyedi mintavétel: Veterán Volvo 144 (Totalcar, 2014)
- „50 éves az utolérhetetlenül stílusos Volvo limuzinok őse” (Player, 2018)
- „Szentendréről mentették meg ezt a különleges veteránt” (Vezess.hu, 2023)
- „A Volvo 164 volt az első svéd prémium szedán, és most végre kipróbálom!” (Bolla György, 2023)
- 1971: Volvo 142 GT (Hemmings, 2024)
A honlapon szereplő anyagok, képek a “Volvo Car Corporation” és a magyarországi Volvo tulajdonosok szellemi tulajdonát képezik!